Halottak napja után és a karácsony közeledtével egyre többet gondolunk a szeretteinkre, köztük azokra is, akik már nem tölthetik velünk az ünnepeket. 2016 digitalizált világában már a halál sem ugyanazt jelenti, mint akár egy évtizeddel ezelőtt, így egyre inkább témává válik, hogy mi legyen a közösségi médiás profiljainkkal.
Naponta nagyjából tízezer Facebook-profillal rendelkező ember hal meg, és ez a szám folyamatosan növekszik. Vajon ez a tendencia kezelendő probléma, vagy inkább nagy lehetőség arra, hogy a 21. század halottjai ne merüljenek feledésbe? A kérdés megválaszolása nem egyszerű, sok-sok érv szól mellette és ellene is, az viszont biztos, hogy mind a felhasználóknak, mind a közösségi oldalaknak kezdeniük kell valamit a jelenséggel.
Mellette szól, hogy így mindenki életéből marad legalább egy kis szelet az interneten: a közösségi médiás profil a személyiség egy digitális kivetülése, egy élettörténet, amiben pont az a különleges, hogy a profil tulajdonosa készítette saját magáról – ráadásul úgy, hogy nem ezt a funkciót szánta neki, így őszintébb is. Persze a közösségi médiás profilján mindenki a jobb arcát mutatja, a jobb pillanatait osztja meg; de pont emiatt teljesíti szinte automatikusan a „halottról jót, vagy semmit” elvet (ami egyébként megkérdőjelezhető, de ez messzire vezetne).
Egy ilyen emlékprofil jó a hozzátartozóknak, és jó mindenkinek, aki valahogy meg szeretne őrizni magáról valamit az utókor számára. A legtöbb ember ugyanis nem gondol arra, hogy a halála után mi marad majd belőle, nem írnak naplót, mások emlékein kívül sehol nincs írásos vagy egyéb nyoma az életüknek. A közösségi oldalak profiljai ezt nem a legjobb módon, de mindenképp sikeresen pótolják. Gondoljunk csak bele, hogy a saját családfánk felkutatása-visszakövetése milyen nagy munka, és ennek a folyamatnak a végén is maximum néhány képünk és anekdotánk lesz a száz évvel korábban élt rokonainkról. Az ükunokáinknak viszont csak rá kell majd keresni a profilunkra, és egyből látják, hogy hogy néztünk ki, mit tartottunk fontosnak, milyen emberek is voltunk.
Na de jó az, ha ilyen könnyen nézegetheti bárki a már elhunytak profiljait? Más ez, mint kimenni valakinek a sírjához? Belátható azért, hogy nagyon is más: bár különböző szimbolikus tevékenységek– szerencsére – egyre inkább elveszítik vallási- és rituális jellegüket, az ember halálhoz való hozzáállása jó eséllyel mindig is ilyen marad. Ha pedig így marad, – morbid képzavarral élve – az elhunytak részéről is arra lesz igény, hogy ne silányuljon facebook-oldal nézegetéssé és oda való posztolássá a kegyeletadás.
Mit tegyünk, ha egy szerettünk elhuny?
Akárhogy is gondolkodunk erről, a Facebook, Twitter és társaik régóta tisztában vannak a helyzettel, és elő is álltak a saját megoldásaikkal. A legjobb megoldás a Facebooké: az elhunytak profiljait a családtagok – miután bemutatták az ezt igazoló dokumentumokat – töröltethetik, vagy emlékoldallá alakíthatják. Emlékoldal esetén a név mellé odakerül, hogy „Remembering”, a beállításoktól függően pedig közös élményeket vagy épp gyászoló szövegeket posztolhatnak ide a barátok. Az emlékoldallá alakított profilokba később senki nem tud majd bejelentkezni, rendes oldallá sem alakítható vissza, így tényleg egy digitális sírhellyé válik. A Twitter, LinkedIn és más oldalak egyelőre csak a profil törlését kínálják, mint lehetőség, ehhez ugyanúgy a rokoni szálat igazoló dokumentumokat várnak. Ez várhatóan változni fog, és valamilyen formában követik majd a Facebookot, az új generáció ugyanis már az ő oldalaikon éli életének jelentős részét. Becslések szerint 2060 és 2090 között már több Facebook-profil tartozik majd halottakhoz, mint élőkhöz. A trend egyértelmű: a közösségi oldalak nemsokára valódi temetőkké válnak – rengeteg digitális sírkővel.
Papp Gergő
