Sosem készült színésznek. Érzékenyebb lelkű fiú volt, aki a gimnáziumi évek alatt még csak az írás oldaláról kóstolgatta a művészetet, de egy egyszeri erős színházi élmény arra késztette, hogy jelentkezzen a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Azon kevesek egyike volt, akit azonnal felvettek. Holott a felvételin inkább volt bátor, mint felkészült: a Színmű felvételijére igen komoly megtanult vers-próza-dal portfólióval kell érkezni, de mivel nem volt ideje annyi verset megtanulni, mint amennyi a kiírásban szerepelt, kitalált és beírt néhány nem létező címet a listájára. Amikor fiktív alkotásba kérdeztek bele, rögtönzött – úgy tudja, nem bukott le. Mára elvégezte az egyetemet, jelenleg a Vígszínház társulatának tagja, ahol ősztől többek közt Nemecsek Ernő szerepében lép majd színpadra. A komoly színházi szerepek mellett nagysikerű magyar sorozatokból is ismerős lehet neve - fiatal színészeket megszólaltató sorozatunkban Vecsei Miklóssal beszélgettünk.

Könnyed sorozatok és komoly színpadi darabok kettőse jellemez. Erős a kontraszt. A színház vagy a film világát érzed inkább sajátodnak?

A kettő teljesen más. A színház világa közelebb áll hozzám. Én olyan típusú színész vagyok, akinek sokat kell próbálnia ahhoz, hogy át tudjon lényegülni a szerepébe, de akkor úgy érzem, valóban sikerül.  Egy színházban van két hónapod arra, hogy megformálj, magadban felépíts egy jelenetet. A filmes világban ellenben jellemzően egyetlen forgatási nap jut erre.

És mi a helyzet élesben: mennyiben kell mást nyújtanod a színpadon állva, mint a kamerák előtt?

A színházban nem is színész vagy, hanem egy alkotó ember, aki rengeteg dologra hatással van – függ tőled a díszlet, függ tőled a szöveg, függ tőled a világítás, függ tőled az előadás tempója –, és a szerep olyanná válik, amilyen te vagy. Egy filmben viszont adott a szerep, és olyan embert próbálnak keresni, akire az egy az egyben ráillik. Innentől kezdve egész más az egész.

Kompromittáló, de amit mondtál, az alapján felmerülhet: egyáltalán tekinthetünk művészetként a filmszínészetre?

Attól függ, milyen filmről beszélünk. Ha van rá szorgalmad és tapasztalatod, mindenképp tudsz valamennyi művészetet csempészni a filmekbe. De ez nehéz. Hogy te tisztán a színművészeteddel alkoss, hogy a szó klasszikus értelmében tényleg eljátssz vagy átélj egy szerepet, ahhoz sokkal több idő kellene, mint amennyi mostanában szokott lenni.

Kimondhatjuk, hogy a szerep átélése a kulcs?

Ahhoz, hogy egy szerepet hitelesen adhassak vissza, teljesen át kell lényegülni. Éppen ezért szeretem a színházat. Olyan, mint egy drog, teljesen kizökkensz a világból. Ha jól sikerül egy előadás, el is felejted, hogy a színpadon vagy, olyan, mintha egy másik életet élnél, teljesen elhiszed, átéled, ami ott történik. És amikor ez sikerül, annak van egy eszméletlen varázsa.

A ráhangolódáshoz nyilván nem elég néhány perc. Te hogyan töltöd az előadás előtti órákat? Van esetleg valamilyen saját rituáléd?

Mindegyik szerepemnél megvan, mit csinálok előtte. Ez mindig más, ami kialakul a próbák során. Rómeó esetében mindig ugyanazt a levest szoktam enni dél körül, és nem szoktam előtte aludni. Szóval, egy éjszakát kihagyok előtte, délben eszek egy levest, vagyis csak a levét, aztán este játszom. Nemecseknél viszont régi képeket szoktam nézegetni, családról, barátaimról, első szerelemről.

Kijönni is ugyanilyen nehéz egy szerepből?

Ha sikerül az előadás, akkor mérhetetlenül boldog vagyok, ha nem sikerül, akkor mérhetetlenül szomorú. Komolyan, olyankor napokig szorongok. De éppen ezért mindent igyekszem megtenni, hogy át tudjak lényegülni és sikerüljön. Olyan éjfélig még nem szoktam hazamenni. Kell idő, hogy visszanyugodj egy szintre. A legtöbb klasszikus darabban van valami elképesztő tragédia, dráma vagy furcsaság. Shakespeare-nél még a vígjátékokban is van valami, ami teljesen földöntúli, ha azt átéled, utána iszonyatosan nehéz visszajönni. Rómeónál mindig így van, előtte nem szoktam aludni, de igazán utána sem. Ismerősökkel sem tudok ilyenkor találkozni – ez teljesen lehetetlen.

Hihetetlen alázatról árulkodik, amit mondasz. Mit gondolsz, meddig mennél el, milyen áldozatot vállalnál még fel egy szerep kedvéért?

Ha annak értelmét látom, akkor bármit. Tudnék hízni száz kilót, tudnék fogyni ötvenet, el tudnék menni egy évre Kirgizbe tanulni… Bármit, ha annak látom értelmét. Ha Fellini feltámadna és felkínálna egy szerepet, akkor nem tudna olyat kérni, amire azt mondanám, nem. A lemondások minden komolyabb szereppel együtt járnak. Egy szerep teljesen tönkre tudja tenni a magánéleted.

Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy mégis mi ér meg ennyi áldozatot. Te miben látod a színészi lét legnagyobb értékét?

Alapvetően a művészet a legfontosabb dolog a mostani életben, de erről már sokan beszéltek. Én főleg a színházról tudok. A színházban ember és ember között olyan dolgok tudnak történni, amilyenek a való életben már nem – legyen szó két színészről, vagy színészről és nézőről. Olyan szintre tud elmélyülni egy egymásra nézés, egy bizalom, egy érzelmi állapot, ahova egyébként már nem. A színház még őriz valami olyat az emberi kapcsolatokból, amitől ember az ember, olyan értékeket örökít meg, amelyek ki fognak halni.

Milyen felelősséget vetít rád mindez?

Nekem művészként kell dolgoznom és élnem, a tudásom százhúsz százalékát kell adnom, de csak remélhetem, hogy az előadásaim ilyen hatással tudnak lenni a nézőkre. Próbálok felépíteni egy olyan értékrendet az életemben, ami közös nevező lehet, ami alá nem megyek. Remélem, ezeket a gondolatokat és kérdéseket át tudom adni azáltal, hogy színész vagyok.

Fotók: Szalontai Zsombor © Copyright © 2016 AndYou Media Hungary

Südi Anna